Legalább 17-szer élesztették újra ezt a férfit a Magyar mentősök. 2 órán át küzdöttek a férfi életéért, nem is akárhogyan! Mennyi kedvelést érdemelnek ezek a hétköznapi hősök?!


Kedves Ismerősök, barátok, kollégák!


Nem tudom Isten nézett e le ránk/rám az utóbbi időben, de sorra történnek velünk csodálatos és egyben megmagyarázhatatlan dolgok. Sokat gondolkoztam azon az évek alatt, jó pályát választottam e hivatásomul, amikor a mentőszolgálathoz jelentkeztem mentőápolónak, de a mai napon ismét kaptam egy visszajelzést, hogy talán jó úton járok.

Előre is elnézést kérek, hogy hosszúra sikeredik bejegyzésem, de a történetünk pozitív tartalma azt gondolom el kell jusson mindenkihez, hogy értsük mi zajlik körülöttünk, át tudjuk értékelni mindazt, amink van és ne legyünk telhetetlenek!

2017. januárjának végén szolgálatban voltam Németh Sándor kollégámmal. A délutáni órákban riasztást kaptunk egy 32 éves fiatalemberhez, akinek bejelentés szerint epilepsziás rohama zajlik. Már úton voltunk, amikor érkezett a mentőautó rádióján az újabb információ az irányításunktól. Nincs légzés, keringés a fiatalembernél és a családja megkezdte az újraélesztést. Egyszerre nagyot dobbant a szívünk Sanyival. Ő vissza váltott és gázt adott ... én elkezdtem felállítani magamban terveket, mikor, mit csinálunk ... felkészültünk mindenre ... Az idő a tét! Az idő ellenünk van! Le kell győzzük! Jobbnak kell lennünk nála! Sietni kell!

Út közben megbeszéltük ki, mit fog meg a kocsiban és futás ... Kiérkezve a szántóföldre, nem törődve széllel, hideggel, sárral, gazzal, felpakolva mindet a vállunkra rohantunk be hozzá. Unokatestvére a mentésirányítónk telefonon adott utasításait követve profi módon végezte a laikus újraélesztést, melyet átvettünk tőle. Egyek lettünk ott mind ... Nem volt ott mentős és család ... Mindenki tette, amit tudott a maga tudása szerint ... Egy cél lebegett előttünk. Visszaadni az életet, valakinek, akinek még nagyon sok dolga van a földön. A percek csak teltek ... úgy éreztük felgyorsult az idő ... egymást biztattuk ... sikerülni fog, mert sikerülnie kell ... Megérkezett a mórahalmi orvosi ügyelet, akikkel kiegészülve emelt szinten folytattuk a fiatalember újraélesztését. Mindenki aggódva nézte a betegmonitorokat, mikor látjuk meg a szív működését mutató EKG ritmust, de nem jött ... A defibrillátor csak sípolt és utasított, adjuk le a sokkot ... egymás után 5x ... Az ötödik sokk után megérkezett a szegedi mentőállomásról a mentőtiszti kocsi. Immáron 6-an tettünk meg mindent érte, de úgy tűnt vesztésre állunk ... Mindent, amit csak lehetett megtettünk, de valamiért nem akart újraindulni a szíve ... súlyos percek teltek el, immáron 1 óra 20 perce tartott az újraélesztése, de nem akartuk feladni ... Fiatal ... Élnie kell még ... Ekkor már összesen 10 alkalommal sokkolta betegünket a defibrillátor ... A mentőtiszti kocsi tisztje úgy döntött újraélesztés közben megkezdjük a fiatalember szállítását a kórház felé. Értesítettük a fogadó intézményt, akik felkészültek a fiatalember fogadására. Minden esélyt meg akartunk adni neki ... Feltettük a hordágyra, miközben lélegeztettük és egy speciális gép nyomta a mellkasát, ezzel pótolva a keringést ... betettük a mentőautóba, majd jött egy újabb sokk ... sorban a 17. !! Kb. 1 óra 47 percnél jártunk ... egyszer csak mindenki a monitort kezdte nézni ... pitty - pitty - pitty - pitty ... betegünk szíve dobogni kezdett ... lassan, de elindult ... néhány perc múlva felemelte bal kezét, majd nem sokkal később megmozdította a jobbat is ... Tudtuk, hogy sok munka vár még ránk! Nem végeztünk! Betegünket kielégítő keringéssel, lélegeztetve átadtuk a szegedi klinikán.


Valahogy nem tudtam elengedni! Nem szoktam ilyet csinálni, de tudni akartam, hogy van. A 3. napon meglátogattam az intenzív osztályon és meglepetésemre mindenki örömmel fogadott. Odavittek az ágya mellé és a nővérke elmondta neki ki vagyok és szeretné, ha együtt megmutatnák nekem, milyen ügyes ... megmozgatta kezeit és lábait is ... elmosolyodtam ... Hátha, minden teljesen rendben lesz vele ... Bár tudtam, hogy nem fog emlékezni rá, annyit mondtam, legyen türelmes és minden rendben lesz.

Ma nagy meglepetésemre meglátogatott minket a mentőállomáson!
Szerette volna megköszönni mindenkinek, aki érte dolgozott, hogy nem adtuk fel és vissza adtuk neki az életét.
Mára az elmesélt dolgok és egy pacemaker (pészméker) emlékeztetni erre a 2017. januári hétfői napra.

Beszélgettünk és elmondta, hogy zavarban van. Zavarban, mert úgy érzi nem tudja eléggé megköszönni, amit érte tettünk. Nem is kell. Eljött és kezet foghattunk vele, beszélgettünk és csak hallgattuk egymást. Megható pillanat volt leülni azzal szemben, aki azért jött hozzád, hogy megköszönje az életét ... Bevallom, én is zavarban voltam!
Most, hogy írom ezeket a sorokat kiráz a hideg, görcsben van a gyomrom, gombócot érzek a torkomban és könny szaladt a szemembe ...

A mai beszélgetés döbbentett rá sok mindenre. Mennyire kapzsik vagyunk ... Mindent akarunk! Pedig egy pillanat és vége mindennek! Örüljünk annak, amink van! Mindennek! Annak, hogy vannak, akik szeretnek bennünket, annak, ha el tudunk menni sétálni egyet, annak, ha biciklizhetünk, annak, ha süt a nap vagy fúj a szél ... mindennek, legyen az nagyon apró dolog vagy éppen nagy ... örüljünk annak, hogy ÉLÜNK!

Talán legyen ez az üzenete esetünknek!

Azt hiszem ide tényleg nagyon illik az OMSZ szlogenje:

HIVATÁS AZ ÉLETÉRT!

(A képek és a részletes bejegyzés a betegünk engedélyével készültek! Az első képen betegünkkel, a második képen a betegünkkel és az újraélesztését megkezdő unokatestvérrel állunk a mentőautó előtt.)